2010. szeptember 19., vasárnap

5. nap, Estella-Torres del Rio, 29,5 km, 8 ora 45 perc kaveszunettel

Irache - borkút
Reggel 7-kor csörgött az órám, de még mindenki aludt. Most megint fent aludtam, rájöttem, hogy ott legálabb fel tudok ülni, csak elalvás előtt kell felmásznom az ágyra. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Carmen már felkelt. Én is elkezdtem készülődni, de még sötét volt, senki nem mozdult, a villanyt sem kapcsolta fel senki. A hálózsákomat nagy nehezen belepasszíroztam a tokjába, majd lemásztam az ágyról, és kicuccoltam az előszobába, hogy ott zörögjek a zacskóimmal. A két magyar már reggelizett. Én a banánomat megettem, aztán vagy fél óra alatt sikerült is összepakolnom. Nem tudok felgyorsulni, sőt, mintha egyre több cuccom lenne. Az egyik magyar mondta is, hogy túl sok cuccom van, meg hogy ha nem tudom, hogy mi a fölösleges, akkor még nem gyalogoltam eleget. Egyébként mi gyorsabbak voltunk náluk, a másikuk poénkodott is, hogy mennyit fogunk ma menni, talán 60 km-t. 7.45-kor útnak indultunk. 3 km múlva megérkeztünk a borkúthoz. Elővettem a bögrém, és megkóstoltam, de nem volt finom, olyan ecetes volt a bor. Kicsit a fejembe szállt az a par korty bor, de hamar elmúlt ez az érzésem. Többnyire földúton haladtunk, minimális emelkedőkkel és lejtőkkel. 2,5 óra múlva megálltunk pihenni Villamayor de Monjardinnal. (Remélem jól írtam.) Reggeli után folytattuk utunkat egészen Los Arcosig, ahol 2 órát pihentünk. Akkor lett vége a misének, amikor odaértünk, így sikerült megnézni belülről is a templomot. 
Kávézás Los Arcosban
Leültünk a templom előtt, majd hamarosan megérkezett a svéd-argentin srác, ő ebédelt, mi kávéztunk, és elkezdtek beszélgetni a gyereknevelésről, ami engem baromira nem érdekelt, és nem is igen tudtam hozzászólni a témához. Alig vártam, hogy menjünk már tovább, majd mondtam is Carmennek, hogy én mennék, mire elindultunk a srácot magára hagyva. Rossz kedvem lett, csendben bandukoltunk vagy 8 km-t. Közben gondolkodtam sok mindenről, arról is, hogy miért lettem mérges, meg miért lett rossz kedvem. Azt hiszem, minden otthoni dolgot magam mögött akarok hagyni, ráérek azzal foglalkozni később. A mostban kell élni, nem azon gondolkodni, hogy mi lesz majd. Carmennel mar szállóigénkké vált, hogy "You have to feel the Camino!" Nos, valahogy en is ezt szeretnem. Még azon sem gondolkozunk, hogy mikorra érkezünk Santiagoba, csak a másnapi etapokat tervezzük meg, és útközben kinézzük, hogy melyik albergueben akarunk aludni. Itt az élet nem szól másról, mint a gyaloglásról, evesről és az alvásról. 
Felirat hozzáadása

A kötelező caminós árnyékkép
Kb. fél 5-kor érkeztünk Torres del Rio-ba. Zuhanyzás után mostam, most végre hasznát vettem a szárítókötelemnek. Közben megérkezett a svéd-argentin srác is. Kicsit aludni próbáltam, mert kivételesen nem a lábaim, nem a vállaim, hanem a torkom fáj, de az nagyon. Lassan megeszem az összes Mebucainomat. Érdekes, a mai nap végére nem fáradtam el, a talpam is csak kicsit fájt. Igaz, Los Arcosban 2 órát pihentünk. Este zarándokmenüt ettünk, a szállás reggelivel 10 Euro volt, (és végre volt itt is lavór, mint Roncesvallesben, ez a mosás miatt fontos), a zarándokmenü 10 Euro volt, megint ittunk egy csomó bort. Az asztalnál volt koreai, ausztrál, angol, dán, olasz, ír, és az argentin-svéd srác, Carmen és én. Szóval elég nemzetközi társaság volt. Egyébként nem értem, hogy miért hihetőbb a fogadtam egy üveg borban, és azért csinálom a caminot, mint az, hogy 30 éves lettem, és valami emlékezeteset akartam csinálni. :-) Csomót dumáltunk, és az étteremből kidobtak, zárni akartak. Most megint itt blogolok, miközben a szobában mindenki alszik. Szerintem baromira szeretnek, amikor bemászom a sötét szobába, aztán felmászom az emeletes agyra. Remélem holnap is olyan szép napunk lesz, mint ma, sütött a nap. :-)
Zarándokmenüre várva

1 megjegyzés:

  1. Most kezdtem olvasni a blogodat (a másik gépemen maradt a címe). Nagyon érdekesen írsz. :)

    VálaszTörlés