Az utolsó napon a sikeres online check-in elintézése után kószáltam Santiagóban, és összefutottam a japán sráccal, aki nem tudott angolul, és akivel kézzel-lábbal kommunikáltunk egy ideig, majd elváltak útjaink. E-mail címet cseréltünk, de pesrsze tudtam, hogy soha nem fogunk írni egymásnak. Azért jó volt ismerősbe futni. Búcsút vettem a japán sráctól, majd elindultam némi souvenir után nézni. Már épp megvásárolgattam a dolgokat, amikor Joseph, a német pasi írt nekem egy sms-t, hogy van-e kedvem beülni valahová inni egyet. Egy óra múlva találkoztunk, és beültünk sörözni, közben összehaverkodtunk valami nyugat-európaiakkal, akik bringával jöttek. Az idő szépen eltelt, így megbeszéltük, hogy beülünk valahová enni. Utoljára meg akartam ízlelni a jó kis spanyol tengeri herkentyűket. Vacsoránál azt látom, hogy integet az idős kanadai pasi, aki Patríciával kettesben tette meg az út nagy részét. A végén csak összefutottam szinte minden magyarral. :-D Elérkezett a végső búcsú ideje, majd konstatáltam, hogy a térképemet ismét elhagytam, immár harmadszor. Fogalmam sem volt, hogy merre van a szállás, természetesen címet se tudtam, csak az irányt. Magam sem tudom, végül visszataláltam, és eltöltöttem az utolsó éjszakámat az alberguében. A visszaút fárasztó volt, szinte az egész napomat a frankfurt hahn-i repülőtéren töltöttem. Hiába no, az olcsó jegy átka.
Ami azóta történt:
John meglátogatott húsvét után, 6 napot töltött nálunk. Ahogy lenni szokott, az emlékek elhalványulnak, az ember visszazökken a hétköznapi életébe, és kiderül, hogy azok a különbségek, amik a caminón nem számítottak, azok a mindennapi életben igencsak eltávolítanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése